Fővárosi Önkormányzat Értelmi Fogyatékosok és Pszichiátriai Betegek Otthona

Üdvözöljük honlapunkon!

Kereszt -út

„néha úgy van az,hogy a kereszt-útnál, egymás szemébe nézve az az érzésünk támad,hogy réges rég ismerjük egymást, pedig csak pillantásnyi idő múlt azóta,hogy először megláttál, s először megláttalak. Néha, úgy van az, kereszt-úthoz érve, hogy abban a meghatározó kezdő pillanatban már benne van a közös jövő ígérete, benne van a közösen járt út biztonsága, a kézfogás otthont jelentő érzése….a közös cél. Néha nem értjük a keresztutak logikáját, csak érezzük, hogy nem kósza véletlenek sodornak útjainkon, s nem homályba és ködbe vesznek ezek az utak, akkor sem, ha olykor elkeserít a sötétség,mert a közös utak reménye épp a közösen megtalált fény…”

(Hétköznapi örömeink 2000.)

Új közösségbe lépve,mi más lehet a belépő kívánsága,minthogy be- és elfogadják mindazzal,amivel érkezik, hogy útjáról érkezve legyen helye és szerepe a közösségben.
Január elején én is úgy érkeztem Tordasra, hogy bíztam benne, az Otthon olyan valódi otthon lehet és lesz, ahol a bentlakó és a gondozó egyaránt megtalálhatja mindazt,ami az épített házat hazává teszi, ahol a közös lét felemelkedhet egy magasabb érték-szintre, a közösség szintjére, ahol a meglévő – hagyományosan jó – alapokon együtt építhetünk egy még élhetőbb, komfortosabb világot. Január elején találtam, találhattam egy helyet, ahol jóleső érzésként élhettem meg néhány nap múltán, hogy számítanak rám, szükség van arra, amit adni tudok, és szeretnék. Hosszú évek, nagy intézmények tapasztalatával érkeztem, de mindig készen az új kipróbálására, a jó kompromisszumokra – a minőségi és kiszámítható jelenlétre, készen arra, hogy amit az évek alatt kaptam, azt tovább is adjam azoknak,akiket itt rám bíztak.
Nem szeretem a sablonokat: sem akkor,amikor emlékezni kell az elmúlt időt értékelve, sem akkor,amikor jövőre szóló tervekről van szó, annál inkább szeretem megköszönni azoknak a jelenlétet, munkát, időt, energiát és szeretetet, akik nap mint nap gondoskodnak lakóinkról, nemcsak a kiszolgálás elemi szintjén,hanem találékony, kreatív aktivitással színezve az itt élők mindennapjait. Nem szeretem a sablonokat és közhelyeket akkor sem, ha integrációról, azonos esélyekről, egyenlőségről van szó…de  szeretek a lakók és munkatársak között egy lenni a közös programokon, úgy, hogy a szerepek és felelősségek mindenkor világosak és tisztázottak, mert nem szeretem hárítani és valamiféle téves demokrácia értelmezéssel szórni azt,amiért elszámolással én tartozom. Nem szeretem a sablonos bemutatkozást, iskolák és munkahelyek referencia-szerű sorolásával, de szeretem elmondani, hogy éppoly szívesen oktatok főiskolásokat,mint ahogy vezetek csoportot, s ha kell és lehet állok be az ápolási feladatokba….s  ha pihenni vágyom, zenélek: gyakran csak a magam örömére,de boldogan megosztva ezt az örömet. Szeretem elmondani, hogy vannak gyerekeim, akik számára tapasztalatként szeretném  átadni, hogy azt,amit munkának nevezünk, lehet úgy végezni, hogy reggelente kedvvel  indulok, és délután úgy érzem, kevés volt az idő, amit az
Otthonban  tölthettem, hogy soha nem nyűg és teher az, amit napról napra tennem  kell, hogy a döntések  felelősségének alapja az a megmagyarázhatatlan vonzódás, amit talán hivatásnak lehet nevezni. Szeretem azt mondani, hogy az évek, és az évek ajándékaként megélt találkozások  tanítottak sok mindenre, ajándékoztak meg  kapcsolatokkal ,melyek a legfontosabb vagyonommá  lettek.
Megtanultam  hinni, és észrevenni, hogy világunk valódi értékeit nem a pénzzel mérhetők jelentik, hogy a más-ság szerves részként épül az egy-ségbe, hogy a megtört szárú virágért lehajolni nagyszerű dolog.
Azzal a hittel jöttem, hogy feladatom van ebben a tordasi házban, ami 272 ember otthona, ahol az otthonosság igaz érzését majd 160 (munka)társsal szolgálhatjuk, ahol a betérőt mindig nyitott ajtó várja…

Inotay György
intézményvezető